Narancssárga rózsaszál, diana pályázatán 3. helyezést elért novellám
1/24/2010 08:46:00 de. Posted In novella Edit This 6 Comments »
Kedves Olvasó! Az itt olvasható novellám, az első amelyet életemben írtam. Eddig csak a tanulmányaim során esszék, és beadandó dolgozatok írásával edzettem a tudományom. Soha nem voltam egy nagy olvasó, inkább a természet tudományok vonzanak, érdekelnek.
Olvassátok ezt a novellámat olyan élvezettel, amekkorát okozott nekem a megírása!
A novella diana pályázatán megosztott 3. helyezést ért el, amelynek rettentően örülök!
http://vegtelenvalasztas.blogspot.com
Jó olvasást!
Annus
Narancssárga rózsaszál
Álltam a tóparton. Néztem, ahogy a nap első sugarai kezdik az eget az éjszakai sötétségből egy halovány világ felé terelni. Messze volt még a nap felkelte pillanata. Még csak éppen sejteni lehetett, hogy kezd vége szakadni az éjszakának. Ennek az éjszakának. Ez most más volt mind minden eddigi. Álltam a parton, vártam. Inkább arra, hogy most megálljon az idő, mintsem azt, hogy tovahaladjon. Egyszerre voltam békés, és izgatott.
Ahogy elnéztem a tóban elterülő rétre és a mögötte lévő nádas rengetegre, elkezdtek az emlékképek előtörni a tudatomból. Milyen csodálatosan különleges volt azon a nyáron, mikor az égi áldás szállott reája, és sok-sok év szárazság után újra víz terítette be nagy részét.
Évek óta járok ide, ez a hely a legszebb számomra a világon. Megismertem, megszerettem. Úgy ahogy nekem megmutatta magát. Egy nagy szikes rét. Aztán egyik évben bekövetkezett a csoda. Víz volt az addig száraz tómederben, és én részese lehettem annak a csodának, amiről csak hallomásból tudtam. Az a csodálatos növény és állatvilág, az a sokszínű kavalkád, azok a fények, és az a rengeteg hang, ami mind igazolta, igen, itt valaha egy gyönyörű szikes tó terült el, és ez mekkora kincs.
Álltam a tóparton. Becsukott szemeim előtt felidéztem azt a csodás évet, mikor itt a tóparton egy tó látványa terült el előttem. Amikor a tó mederben lévő vízmércének, volt más értelme is, minthogy a gyurgyalagok, szalakóták azon üldögéljenek.
Szerettem itt kint lenni. Mögöttem a tábor még békés volt, és nyugodt. Odabent a kisházakban a gyerekek mélyen aludtak. Jó volt itt kint. Ahol már nem érnek el az apró tábori zajok, de megvolt a tudat, hogy ott vannak mögöttem.
És ekkor megéreztem, hogy figyel valaki. Tudtam, hogy ő jött ki utánam. Ahelyett, hogy megfordultam volna, csak hallgattam, ahogy szépen lassan közelít felém a harmatos fűben. Szépen lassan lépkedett, nem sietett, látott engem, tudta, hogy ott várom. Vagyis sejthette, hogy várom.
Mikor elindultam kifelé sokatmondóan rá néztem, a szemeim bele mélyesztettem az ő csodálatos szép zöld szemeibe, melyben a megértés, az öröm, az izgatottság érzései tükröződtek vissza. Egy percig néztünk egymás szemébe, egyikünk se szólalt meg, de tudtam érti, érzi mind azt amit szeretnék neki átadni. Aztán elindultam kifelé, tudtam ő még elintézi a dolgát, és rá bíztam a döntést követ e.
Mostanra már egészen közel járt. Óvatosan lépdelt, nehogy felverje az élővilág még szunnyadó csodáját. Tudta ő is, hogy ilyenkor a legszebb a környék. A nap pont a tó túlsó partján emeli koronáját a föld felé, így nagy teret adva a hallandóknak a csodálásra.
Csöndesen mögém lépett, nem akart megijeszteni. A szemem még mindig csukva tartottam, így jobban tudtam figyelni a reggeli zajokra. Ahogy a madarak ébredeznek, és cserfes tini módjára csevegnek a többiekkel. A sáskák hada tornáztatja végtagjait, és ciripelnek, különleges alapzajt adva a reggelnek.
Kinyitottam a szemem, nem szerettem volna lemaradni a nap ébredéséről, erről a csodáról, mely talán még különlegesebbé teheti az éjszakánkat.
Ádám ekkor mellém lépett, és erős kezei közé fogta a kézfejemet. Annyira lágy és gyengéd volt az érintése, tudtam biztonságban vagyok, most már semmi baj nem érhet. Gyengéden megszorítottam a kezét, hogy tudassam vele, tudatában vagyok jelenlétének, és kimondhatatlan boldogsággal tölt el, hogy mellettem van.
- Annyira csodálatos ez a szín világ! - mondta Ádám, majd összezárta ujjainkat. Gyengéd szellő mozgatta a reggeli növényzetet, amely orromba terelte Ádám illatát. Mélyet szippantottam a levegőből. Mondani akartam valamit, valami frappánsat, ide illőt, kerestem a megfelelő szavakat, de nem ment. Máskor be nem áll a szám, most viszont csak egy bólintásra tellett tőlem.
Most ennyi is elég volt. Figyelt rám, érzékelte ő is minden rezdülésem. Szépen lassan elengedte a kezemet, és egy lépést téve jobbra, mögém lépett, és nagyon lassan és gyöngéden átölelte a derekamat. Éreztem, ahogy magához húz. A hátamat szépen lassan neki döntöttem a mellkasának. Fejemet megtámasztottam a kulcscsontján.
- Örülök, hogy fent maradtunk hajnalig, ma nincs nagy köd a mederben, és a felhők se telepszenek az ég aljára, elvileg lesz szerencsénk megcsodálni a napfelkeltét. – suttogtam, olyan hangerővel, hogy ő még hallja. Válaszként a fejét bele túrta a hajamba, és nyomott egy gyengéd puszit a tarkómra. Ettől rám jött a nevetés, mert irtózatosan csikis tudok lenni.
- Shhh… - suttogta a fülembe - Ne akard felverni a környéket Alba a kuncogásoddal. - és még egy gyengéd puszit lehelt a nyakamra. Szerettem, mikor kimondja nevem, az ő szájából olyan másképp csengett.
Kiskoromban nem szerettem a nevem. Anyukám választotta nekem, boldog volt azzal, hogy egy egyszerű és szép nevet választott az ő gyönyörű kislányának. Viszont ahogy cseperedtem, kezdtem azt érezni, a nevem elural engem. Majdnem olyan voltam, mint a mese beli Hófehérke. Azzal az eltéréssel, hogy a hajam fekete helyett sötét barna hullámokban omlott a derekamig. A bőröm viszont fehér mint a hó, az ajkaim szép kármin pirosak. Hát igen az első keresztnevem Alba, amely fehéret jelent, a második pedig a Kármin, ami bíborpirost jelent. Már az óvodában is Hófehérkének csúfoltak.
Egészen mostanáig nem is szerettem a nevemet. Úgy éreztem a szüleim csak ki akartak velem szúrni. Volt olyan hogy egy új társaságban direkt félreértve Anna ként mutatkoztam be, hogy ne kelljen kiselőadást tartanom a keresztnevemről.
Viszont most ez is megváltozott. Meg kellett érnem a 16. nyarat, hogy végre a jóleső bizsergés fusson végig a hátamon, ha valaki kimondja a nevemet.
Ádám teljesen más, mint azok a srácok akiket eddig ismertem. 8 éves korom óta járok ebbe a táborba. Ez volt eddig is az a hely, ahol igazán önmagam lehettem. Az osztálytársaim soha sem értették, mi lehet izgalmas kivonulni a nagy magyar puszta közepébe, évről évre ugyan oda, ahol nincs is semmi érdekes, szerintük. Én viszont tudtam, ez az a hely, ahol a békesség születhetett valamikor az ősidőben, és itt kicsit több maradt meg, mint a világ bármely más táján. Aki ide eljön, előbb utóbb megérzi ezt a kis csodát. No persze akadnak olyanok, akik nem találják meg a hely csodáját, ők vagy hamar elmenekülnek, vagy végig szenvedik az egy hetet, és menekülnek haza, de hála Isten nem is jönnek többet, rontani a hangulatot.
Ebben a táborban sok barátot ismertem meg, és ez volt az a hely, ahol nem kellett a cikizéseket hallgatnom. Itt mindig boldog voltam. Vagyis eddig azt hittem.
Ez az idei nyár, és ez a hét bebizonyította, hogy a jónál lehet még sokkal jobb is.
Ádám észre vette, hogy elkalandoztak a gondolataim, gyöngéden megszorította a kezemet, melyet rásimítottam a derekamat ölelő karjaira. Felemeltem a fejem, és azonnal tudtam miért tette. Az ég alja káprázatos színekben pompázott. A szivárvány minden színe, sok száz árnyalatban uralta a földet és az eget elválasztó sávot. Képtelen vagyok szavakkal megfogalmazni azt a látványt, ami a szemünk elé tárult.
- Nézd! - emelte meg a fejemet kissé balra hátra, és akkor vettem észre, hogy a Hold a hátunk mögött épp készül elhagyni az eget, éjszakai égi sétája végén, hogy majd holnap éjszaka megint visszatérjen!
- Óh, ez aztán a különleges látvány. – sóhajtottam, és csodáltam kicsit ez eltűnőben lévő Hold sarlót.
Tudtam, már csak percek kérdése, hogy az az égi madár felszálljon éjszakai pihenőjéről, és végig szállva égi pályáján, gyönyörködtesse a világot fénnyel, és meleggel lásson el mindannyiónkat.
Július vége volt, a nappali maximális hőmérséklet 30 fok körül volt, de ilyenkor hajnalban csak 10-15 fok lehetett. Szorosabbra húztam magamon a pulcsimat. Ádám észre vehette, hogy kiséé fázom, mert még közelebb húzott magához. A lábaim nem fáztak, és nem is ázott el a nadrágom sem, köszönhetően a kényelmes, és igazán szexi térdig érő zöld terep gumicsizmámnak. Ádám is gyakorlott terepi emberként, gumicsizmában, és vastag pulcsiban jött ki utánam.
A tekintetünket egyszerre fordítottuk a tó túlsó partja felé, ahol lehetett sejteni, hogy az ég gyönyörű madara felemeli buksiját éjszakai pihenője után. Az ég alja különleges bíbor színben pompázott. Szerettem ezt a színárnyalatot. Számomra a bíbor szín jelentette a végtelen eleganciát, no meg második keresztnevem is erre a színre utalt. Egyre erősödtek a fények, már élesen ki lehetett venni a távolabb levő fákat, tanyákat. A tó közepén a magányos nyárfa büszkén állt, és mintha velünk együtt várta volna a felkelő csodát.
Megérkezett a csoda közénk lassan. Először csak egy lapos vöröses-narancsos folt jelent meg a látóhatár alján, amely szépen lassan kúszott felfelé, mint mikor kapillárisban emelkedik a víz szintje. Pillanatról pillanatra több látszott belőle, egy-egy pislogás alatt, mintha centiméterekkel feljebb jött volna. Szépen lassan kikerekedett, majd teljes kerek pompájában kiemelkedett a föld mögül, hogy megcsodálhassuk kerekded csodáját.
Gyönyörű volt. És az a szín világ, amivel elárasztotta a mi csodás rétünket a mederben. Ahogy a növényzet felvette azt az arany csoda színt, mely a Napból felé áradt.
Ekkor Ádám elengedett, felvette a földről a fényképező gépét, amiért visszasétált, mikor indultunk kifelé. A táskából kivette a gépet, rá szerelte a makro fejet, és lehasalt a fűbe, a pokrócra, amit azért cipelt ki, hogy ne ázzunk el a harmatos fűben. Most vettem csak észre, hogy a pokrócot már kiterítette, a gépet előkészítette, még azelőtt, hogy ideérve megfogva a kezem érzékeltette velem, hogy itt van. Úgy látszik akkor annyira el voltam merülve gondolataimban, hogy ezeket a cselekedeteit észre sem vettem.
Tegnap este megbeszéltük, hogy majd ma hajnalban kijövünk együtt fotózni, vagyis ő fotózni, én meg csodálni a napfelkeltét. Leültünk a kisházunkban, és elkezdtünk beszélgetni, amibe annyira bele merültünk, hogy egyszer csak azt vettük észre, hogy világosodik a külvilág körülöttünk. Csodálatos éjszaka volt. Tudtam mindig is, hogy ez a hely vonzza a különleges embereket. De Ádám több volt mindenkinél, akit eddig itt megismertem. Mikor ide érkezésem délutánján először megpillantottam, levegőt venni is alig tudtam. Magabiztosan végig sétált a táboron, én meg leesett állal bámultam, ahogy barna hosszú haja omlik a hátára. Mikor eljött a bemutatkozás ő kedvesen mosolygott, rám nézett, és akkor teljesen elaléltam. A leggyönyörűbb zöld szempár nézett rám, amit valaha láthattam, és a szemében olyan őszinte izgalom tükröződött, ami végképp felkeltette bennem a kisördögöt: Alba neked ezt a fiút meg kell ismerned!
Kiderült, hogy már ő is 6 éve ide jár, bár az elmúlt 2 évben nem volt ideje kijönni. Viszont idén úgy döntött mindenképp itt tölt egy hetet, mert elkezdett profibban foglalkozni a természet fotózással, és tudja, ez a hely rengetek különleges témát tartogathat számára.
Aztán megijedtem. Egy ilyen jóképű, izgalmas, különleges srác, miért is akarna utánam érdeklődni, a nagyszájú, mindenbe bele kotyogó, cserfes tini után, aki bár imádja a természetet, de ennél több érdekességet nem tud felmutatni magáról.
Aztán első este előkerült Gergő gitárral, meg kottákkal, és mi Diával és Mónával mellé telepedtünk, és önfeledten énekeltük a dalokat. Na jó talán értek én is valamihez, szeretek énekelni, és hallás után meg tudom tanulni a dalokat, no meg a többiek szerint szép hangom is van. Bár kottát olvasni azt nem tudok, de ha az ember olyan dalokat énekel, amiket ismer, elég a szöveget olvasni.
Nagyon szerettem énekelni, és teljesen bele is éltem magam, mikor egyszer megéreztem, hogy valaki figyel. Hátra pillantottam hirtelen, mert nem bírom türtőztetni magamat, mikor érzem, hogy bámulnak, és Ádámot láttam meg, aki teli szájjal mosolyog, és ő is velünk dúdolgatja a dalokat. Ettől lefagytam. Dia észre véve, hogy a rögtönzött kórus oszlopos hangja kimarad a szólamból, oda pillantott ahova az én tekintetem tévedt, és nagy lelkesedéssel kalimpált Ádámnak, hogy jöjjön ő is közénk énekelni. Ő kedvesen el akarta utasítani az ajánlatot, mondván nem akarja elrontani az ő fa hangjával a mi ének triónkat, de Dia hajthatatlan lett a témában, és oda ráncigálta, beültette közé és közém, hogy jól láthassa a kottát, és felszólította Gergőt, hogy gitározzon tovább.
Próbáltam felengedni a nagy ijedség után, és folytatni az önfeledt éneklést. Saját magam leptem meg azzal, hogy ez sikerült. Ádám közelsége, és az hogy köztünk ült, velünk énekelt, amúgy egész szép basszusa van, ráébresztett, hogy igen is lehet közös témánk.
Ezután már könnyen és önfeledten ment az ismerkedés köztünk. Pár mondta után úgy éreztem, hogy minél többet mesél magáról, annál többet szeretnék róla megtudni, és valahogy nekem is könnyű volt neki mesélni magamról.
Nem támadott le, gyöngéden közelített. Tudtam, éreztem a pillantásaiból, hogy legszívesebben lekapna, de nem tette. Ő is érezte, hogy el fog jönni a pillanat, mikor mind ketten vágyunk majd egymás túlfűtött közelségére.
Leültem mellé a pokrócra, és figyeltem. Hallgattam azt a semmihez sem fogható muzsikát, amit az élővilág több száz zenésze, minden zeneszerzőt megszégyenítve kreált e hajnali órában. Néztem a napot, ahogy egyre lomhább tempóban kúszik felfelé az égi sétáján.
Közben Ádám lelkesen kattogtatta a gépet. Próbáltam kivenni, hogy abból a lehetetlen hasaló pózból, amibe dobta magát, mit tud ilyen élvezettel fotózgatni, aztán rá hagytam, mégis csak ő a profi, én pedig csak a lelkes műkedvelő.
Emlékszem mikor pár napja, egyik első beszélgetésünk során, megpróbálta nekem elmagyarázni a fotózás egyszerű alapjait. Mikor látta, hogy a szavakból, igen minimális amit felfogok, akkor a kezembe nyomta a gépet, és kiráncigált a rétre, és a fűben ülve, kezemben a géppel, próbálta nekem újra előadni a tudományát. Na ekkor már kezdtem kapizsgálni, miről is szól a dolog, és legnagyobb meglepődésemre, sikerült 20 elkattintott képből, 3 használhatót készítenem a lengedező Árvalányhaj mezőről. Nagyon meg lettem dicsérve, hogy milyen tehetséges tanítvány vagyok, és este a többieknek, meg is mutatta első próbálkozásaimat.
Most nem akartam próbálkozni. Tudtam, hogy egy határozott céllal jön ki fotózni. Tudtam, hogy a fejben már össze ált a kép, mi az, amit meg szeretne örökíteni, csak az előző pár hajnalon a köd, vagy a felhők megakadályozták ebben.
Egyszer csak felült, és mellém bujt. A közelsége rettentően jól esett, és a meleg, ami a testéből áradt, jól esett ezen a hűvös reggelen. Csodálatos érzés volt a kajaiban ülni. Mikor így átölelt, azt éreztem, hogy megáll körülöttünk a világ. Nincs más, csak ő és én. Nem vágytam semmi másra, csak rá, arra hogy velem legyen, talán az idők végezetéig. Szelíden csókot lehelt a nyakam tövére, majd szép lassú óvatos csókokkal haladt felfelé a nyakamon, ezzel keltve fel bennem is a vágyat. Majd nagyon lassan elért a szám széléhez, ott egy pillanatra megállt, megvárta míg kinyitom a szemeim, és kissé hátra húzva a fejét a szemeimbe nézett.
- Olyan gyönyörű vagy ebben a fényben. Nem is tudom miért nem téged fotózlak. - suttogta nekem, és apró csókot lehelt a homlokomra.
- Talán mert a Nap még gyönyörűbb ma reggel. – mondtam, és újra becsuktam a szemeimet.
- Kérlek, nézz rám Alba, gyönyörködni szeretnék a szemedben, most olyan csodásan csokoládébarna színűek. Eddig is nehezen tudtam betelni a szépségükkel, de ez a reggeli ragyogás, ez a különös fényviszony, csak még különlegesebbé teszi őket.
- Tudod, hogy neked vannak a legszebb zöld szemeid a világon. – mosolyodtam el, és én is adtam egy gyengéd csókot a homlokára.
Ekkor mind ketten éreztük a szavak ideje lejárt, és szépen lassan magához húzott, majd ajkaink egy gyengéd, selymes, lágy csókban egyesültek. Egyikünk sem akarta felfalni a másikat, inkább csak cirógatni, becézgetni ajkainkkal a másikét.
Mikor ajkaink elengedték egymást, Ádám a fejét a vállamra fektette, finom puszit nyomott a váll gödrömbe, és nagyon halkan, hogy csak éppen meghalhassam, ellihegte:
- Szeretlek.
Bal kezemmel elkezdtem simogatni a haját, és jobb kezemmel cirógatni az arcát. 2-3 napos borosta volt rajta, de neki ez is rettentően jól állt, kicsit férfiassá tette, és jobban hihető volt, hogy 18 éves.
Majd lehajtottam a fejem, adtam egy nagy cuppanós puszit az arcára, oda hajoltam a füléhez, és bele leheltem a fülébe:
- Én is nagyon szeretlek téged!
Nem szokásom, hogy dobálózzak ezzel a szóval. És nem vagyok az a típus, aki csak azért viszont mondja, mert a másik mondta, és visszavárná. Egyszerűen azt éreztem, hogy ilyen különleges, és megértő, intelligens, okos, kedves sráccal még nem találkoztam, és tudtam, ő sem légből kapott szép dumaként mondta nekem.
Ekkor felemelte a fejét, felült, magához vette a gépet, és elkezdte nézegetni a képeket, amiket készített. Majd felém fordította a gépet.
- Ezt neked készítettem. Arra várok 3 napja, hogy végre neked adhassam a világ legszebb virágát. Amely vetekszik a te szépségeddel, bár nem sok esélye van utol érni. – ezzel elém tartotta a gépet.
Ránéztem a kijelzőre, és alig hittem a szememnek. Mintha egy gyönyörű szép Narancssága rózsaszál lett volna előttem. Nem értettem a dolgot, hogy honnan fotózott a puszta közepén nekem egy rózsát, ráadásul ilyen szép narancssárgát. Valóban gyönyörű volt. De továbbra is értetlenül meredtem a kijelzőre, majd vissza rá. Látta rajtam, hogy a csodálat mellett, ami a kép szépsége okozott, értetlenség tükröződik arcomon.
- Nem értem, hol fotóztál te itt a parton fekve narancssárga rózsát. – Mondtam ki a gondolataimat, hogy megértse mi a problémám.
Ekkor hangosan felnevetett, megsimogatta a hátamat, és a fejemet a már magasabban járó nap felé fordította.
És ekkor összeállt a kép. Miért hasalt a főben, miért fotózott a növényzetből, miért jár ki már 4 reggele, hogy a nyirkos fűben fetrengve kattogtassa a gépet.
Tényleg a világ leggyönyörűbb virágát örökítette meg nekem, és ez mérhetetlen nagy boldogsággal töltött el.
Az a gyönyörű narancssárga rózsa amit a kijelzőn láttam, nem más volt, mint a felkelő nap, melynek feje a Nap korona volt, és a szára levelei a drága tó parti sziki növényzet.
Azt hiszem számomra ennél szebb virág nincs is a világon.
Ádám szemeibe néztem, és csak annyit tudtam halk, meghatódott hangon kinyögni:
- Köszönöm! - Majd hozzá simultam, ő gyengéden az ölébe húzott, és együtt élveztük a mi Narancssága rózsánkat, ahogy melegével cirógatta arcunkat.
6 megjegyzés:
Még Diana oldalán olvastam el a novellád. De megvártam,amíg ide felteszed. Azon gondolkodtam, hogy a helyedben már rég el kezdtem volna egy saját történetet. Rettentő szépen írsz. Nem győztem ámulni-bámulni, hogy valaki, akinek ennyire a vérében van az írás, hogy-hogy még nem vetette bele magát. Remélem, hamarosan megörvendeztetsz minket egy vadi új történettel. Én már most nagyon várom... :D
Kedves Le Dia's!
Köszönöm szépen a soraidat.
A történet saját emlékeken alapul, amiket én éltem át, olyan érzésekről, melyek számomra a legmélyebb legszebb érzések! Ott játszódik, ahol a világon a legjobban szeretek lenni!
A leírások, az hogy elmondjam mit látok, még inkább az érzések mik játszódnak le bennem, valahogy jól mennek. Ezt a kevés párbeszédet viszont nagy szenvedés árán tudtam bele szerkeszteni!
Nagyon jó érzés, hogy olvastok! Ti akiket én olvastam eddig, és akiket én kritizáltam, istenítettem:)
Felhőtlen boldogság olvasni a véleményetek!
Nem ígérek semmit, de azt betartom! Lehet írok majd egy történetet!
Puszi nektek! Annus
Szija Anna!
Én már mondtam élőben is, hogy nekem nagyon tetszik. És őszintén, én is csak ámultam, hogy milyen szépen írod le az érzéseidet:).
Puszi
A troli és kiscserkész fan :P
Köszönöm drága torli és kiscserkész fan barátosném:)
Puszi Annus
Drága Annus!
Már láttam egy ideje az írásod, de végül csak most olvastam el. :) Nagyon tetszik, csodálatos a tájleírás és nekem a párbeszédek is tetszettek, nem látszik rajta, hogy szenvedtél vele. Azonban van 1-2 helyesírási hibád, igaz, az nekem is van bőven, de érdemes rá odafigyelni. Csak így tovább! :)
Puszi: Szellő
U.i: Ha érdekel én is szoktam néha firkálni, kíváncsi lennék a véleményedre:
http://szellorozsa.blogspot.com/
Drága hugocskám :)
Köszönöm hogy elolvastál :)
Hát igen helyes írni soha nem tudtam, örültem hogy az érettségi meglett :) Ezért is nem erőltetem az írást. Diana pályázata volt eddig az első amire volt merszem, és kaptam sok bátorítást :)
És ígérem be fogok hozzád kukkantani!
Annus
Megjegyzés küldése