Láthatatlan kötelék, pályamű diana 2010. decemberi pályázatára
Azt hiszem nem árulok el nagy titkot ha előre bocsájtom, hogy ez egy Jasper fanfiction első részének is szánt írás. Olvassátok élvezettel!
--------------------------------------------------------------------------------------------------------
--------------------------------------------------------------------------------------------------------
Sűrű köd terült a tájra abban a kora hajnali órában amikor elindultam. A köd engem mindig megnyugtatott. Számomra a puha takarót jelentette, ami a Földet éjszakára betakarja, ahogy mi is betakarózunk a pihe-puha paplanunk alatt. Számomra a ködös tájban nyugalom uralkodik, mert álmodik alatta a föld. A sűrű ködöt lehet simogatni, érinteni. A sűrű köd átölel, eltakar.
Lassan sétáltam, egyrészt azért, mert élveztem a simogatást, másrészt pedig azért, hogy ne kavarjam nagyon fel a ködöt, ne zavarjam meg az álmot. No meg nem akartam, hogy észre vegyenek a többiek. Nem értett meg a családom, és nem akartam, hogy megint végig kelljen hallgatni fivéreim és nővéreim szentbeszédét arról, micsoda idióta vagyok, minek járok kint ebben az időben, állatokat figyelni. Én vagyok a meg nem értett legkisebb. Jó tudom ez most önsajnálósan, és viccesen hangzik. No de kérem, aki 10. gyerekként születik egy nem túl jómódú családba, szerintem alapvető dolog, hogy nem lesz normális. Még mondja valaki azt, hogy nincs igazam. Jesszusom a magamban beszélést azt hiszem, kezdem tökéjre fejleszteni.
Magamban beszélek? Más azt hiheti igen, de én hiszem, hogy nem. Soha nem vagyunk egyedül. A családom ebben egyet ért velem, addig, amíg ezzel arra célzok, hogy Isten mindig velünk van. Ma már megtanultam, nem kell mindig mindenben ellen állni nekik, azzal csak magamnak ártok. De nem mindig volt ez így. Lassan de biztosan nőtt be a fejem lágya. Remélem megértem az életre, a nagy betűsre, amelyben helyt kell állnom, mint egy igazi érett férfinek!
Lassan oda érek ma hajnali sétám céljához, az Udvarház kőkerítésénél lévő kis fakapuhoz. Szépen faragott kis kapu volt ez, az istállók és ólak végénél, ki a szántóföldekhez. Ezt a kaput használhattuk mi, a dolgos kezek tulajdonosai, akik munkájukkal segítették az Udvarház nemes lakóinak életét. Dolgos család volt a miénk, és bár sok gyermek népesítette be családunkat, mely gond lehetett volna szüleimnek, hogy el kell tartani minket, mi mind dolgos kezeinkkel megszolgáltuk sokszorosan, amit értünk tettek. Ma már csak négyen éltünk itthon, szüleink örömére és bánatára. Legidősebb nővérem Lilienn fiatalon férjhez ment egy előkelő idősebb úrhoz, apám büszke volt rá, milyen jó partit választott számára. Edmond bátyám, mint legidősebb fiú, lehetőséget kapott választani, és ő kitanulta a jogi szakmát, és az Udvarház Urának segédkezik a gazdaság ügyeink intézésében. Jane és Mary nővéreim a városba költözhettek, ott tanulhattak tovább nevelőnőnek, nemes családok gyermekeit nevelgetik, nagy boldogságban. Richard katonának állt, apám nagy büszkeségére. William bátyám áll hozzám a legközelebb, ő értette meg az állatokhoz fűződő vonzalmamat leginkább. Közös kedvenceink a lovak, a korkülönbség ellenére is sok közös boldog percet hoztak életünkbe. Will tanított meg mindenre, amit a lovak gondozásáról tudni lehet, lovászként dolgozik az Udvarháznál. Három fiatalabb nővérem Lucille, Caroline és Annabell a ház körül segédkeznek, és reménykednek, hogy mihamarabb férjhez tudnak menni.
Ideértem a kapuhoz, és gyönyörködtem szívem kis szerelmében, Viharban az Udvarház gyönyörű telivérében. Boldogan, önfeledten futkározott a ködben, velem ellentétben élvezte, ahogy vágja, szakítja ketté a paplant, és ébreszti fel a földet álmából. Már vagy 5 perce csendben néztem, mikor észre vett. Megállt, szemembe nézett, mintha mondana valamit, majd meghajtotta fejét előttem köszöntésként. Majd közelebb jött, egészen a karám faláig, ekkor is volt még négy méter közöttünk. Most mintha súgott volna valamit, de sajnos nem értem mit akart. Majd mintha elmosolyodott volna, és elszaladt az istálló felé. 2 perc múlva boldogan jött vissza jelezve nekem, szólt Willnek.
Persze mondhatnátok, hogy egy ló nem beszél. Persze, mert nem is beszélnek mindenkivel, csak aki érdemes arra, hogy megértse őket. Gyerekkoromban jobban értettem az álltok nyelvét, mostanra sajnos megkopott ez a képességem. Akkor sem hallottam hangokat, amik beszélnek hozzám, csak valahogy rá éreztem, mit szeretnének. A kutyák ugatásából mindig kihallottam, miért csaholnak. A disznók visításából is tudtam, épp mi hiányzik számukra. Ez az ami miatt dilinyósnak nézett a családom. És bár Will is szerette az állatokat, nem értette úgy a nyelvüket, ahogy én. Aztán 6 éves koromban egy reggel különös érzéssel ébredtem. Szaladtam ki a kertbe, ott éreztem jól magam az állatok között általában. Nagyon megijedtem, sokkal tompábban érzékeltem azt, hogy mit is akarnak, mint eddig bármikor. Megijedtem, Willhez szaladtam, hogy valami borzalom történt velem. Ő nem nézett teljesen bolondnak emiatt. Mondta, ne féljek, majd megjavul. Aztán nem javult. Tompult az évek során. Ma már csak sejtem mikor mit akarnak az állatok, de ez is jó érzés.
Azon a napon, amikor arra ébredtem, hogy nem értem úgy az állatokat, éreztem valami vonzást, valami vonzást, csak azt nem tudtam kihez, mihez és merre vonz. Tizenévesen, mikor minden srác elkezdett a lányok után futni, engem egyik sem érdekelt. Láttam én, hogy szépek, ahogy a nővéreimet is mind szépnek tartottam, de nem érdekeltek. Mindig azt éreztem, ők nem nekem valók. Kezdtem azt érezni, engem azóta a különös nap óta egy láthatatlan kötelék köt valakihez, akit még nem ismerek, de életem Napja lesz majd egykoron.
- Jason! Jason!! Öcsi, te megint elálmodozod a reggelt – Riasztott föl Will elmélkedésemből.
- Szia Will. Gondolkodtam, nem álmodoztam – vágtam vissza élcelődésre.
- Vihar megint megbabonázott a gondolataival? – viccelődött tovább.
Miután az állatok beszédének értése elég sok galibát okozott az életemben, ennek a láthatatlan köteléknek a meglétét nem árultam el senkinek. Ezért családom a furcsa viselkedésem, mind az állat beszélgetésnek tudta be, és ez nekem jó is volt így.
- Igen. Kitárgyaltunk téged. De nem árulkodhatom. – Nevettem fel hangosan, melyre már bátyám is hangos nevetéssel válaszolt.
- Korán jöttél ma reggel öcsi, minden rendben otthon? – Kérdezte Will, aki bár nem messze élt tőlünk, itt az Udvarházban, mégis úgy érezte, kimarad mindenből azzal, hogy nem él a szülői házban.
- Minden a szokásos szerint volt otthon mikor eljöttem, nagy szunyókálás. Apa tegnap kifestette a kis konyhát, anya legnagyobb örömére. Így előtte egy napig kifelé pakolhatott, és ma majd pakolhat mindent szépen vissza a lányokkal. Apa a szokásos, amit a fejébe vesz azt azonnal meg is kell csinálni.
- Örülök. – Hangzott a rövid válasza.
- Tegnap Marytől jött levél, melyben tájékoztatott minket, hogy Karácsonyra három hétre haza jönnek mind a ketten, mert a családok, ahol dolgoznak rokon látogatóba utaznak, és ott nem tartanak igényt a szolgálataikra. – Meséltem bátyámnak tovább a hét híreit.
Ahogy beszélgettünk egyre erősebben éreztem, hogy a vonzás erősödik bennem. A vonzás mely 17 éve húz valahova, csak eddig nem tudtam hova. Most éreztem, hogy közeledik a vonzalmam tárgya, éreztem, ahogy a kötelék, ami köztünk van, erősödik köztünk. Micsoda balga gondolat, vonzódni valamihez-valakihez, akiről semmit sem tudunk. Próbáltam magam lehűteni. Elmélkedésemből bátyám szavai ébresztettek fel:
- … és holnap délelőtt fognak ide érni. Emily kisasszony teljesen be van zsongva, hogy végre itt láthatják vendégül az unokatestvéreiket. Három éve ők töltötték náluk a telet, és azt hajtogatja egész nap, hogy várja Lizi és Sarah érkezését, hogy újra játszhassanak együtt, mint régen.
Ahogy Will kiejtette Lizi nevét, akkorát dobban a szívem, rögtön tudtam, jön, Ő jön ide, Ő, akihez köt valami, valami megmagyarázhatatlan. Vonzásom tárgya közelít felém.
- Emma kisasszony szerint az ifjú hölgyek már nem biztos, hogy ugyanazzal a lelkesedéssel fognak a játékhoz állni, mint Emily azt reméli, mégiscsak eltelt három esztendő, és már idősebbek lettek, Emily mégis lelkesedik. – Folytatta bátyám a mondókáját.
- Mikor érkeznek a kis hölgyek, és meddig maradnak? – Érdeklődtem tettetett közömbösséggel, miközben úgy éreztem, máris felrobbanok az izgalomtól. Vihar érezte a bennem dúló háborút, mert hangosan felnyerített, csúnyán rám meredt, majd prüszkölt egy nagyot, és felemelt fejjel elsétált, ezzel jelezve számomra, hogy röhejesen viselkedem, és szedjem már össze magamat.
Meglepődtem, tisztán értettem Vihar mit szeretne mondani nekem, tisztábban, mint valaha, és ez furcsa volt. Azt hittem, most hogy erősödik a vonzalom, csak még jobban tompítani fogja ezt a képességem. Ehelyett csak erősítette azt. Boldog voltam, életemben eddig a legboldogabb. Tudtam, hogy végre megismerhetem a titokzatos vonzalom tárgyát, és visszakapom vele a képességem is. Ez külön öröm volt.
- Mint mondtam, csak te megint álmodoztál, holnap délelőtti órákban várják a kocsit, mellyel a Mainden család érkezik három gyermekükkel meglátogatni rokonaikat. Mrs Lint fiatalabb húga Mrs Mainden, akivel évek óta nem volt módja találkozni. Emma kisasszony szerint unokahúgai kedves, elragadó teremtések, és unokabátyja jóravaló fiatalember. - részletezte Will számomra a látogatókról szerzett információit.
Ekkor vettem észre, amit eddig nem, a tompa érzéseim miatt talán, hogy Will milyen különös áhítattal beszél Emma kisasszonyról. Sejtettem én eddig is, hogy nem véletlen maradt az Udvarháznál, és költözött be a cselédlakásra. Közel akart lenni Emmához, no meg meg akarta mutatni Lint úrnak, milyen rátermett legény, hogy kiérdemelje első szülött leánya kezét. Azt hiszem ez sikerülni is fog neki. Remélem Emma kisasszony is hasonló érzéseket táplál vele szemben. Azt hiszem most majd lesz módom ezt megfigyelni. Most hogy már tisztán érzek mindent újra.
- Jó, jó figyelek rád, ne haragudj. Kösz az információkat, holnap itt leszünk. A kakasok kukorékolják már az ébresztőt otthon a baromfiudvarban, ideje haza mennem. Örülök, hogy láttalak Will – mondtam búcsúzóul, majd átöleltem bátyám a kapu felett.
- Csak nem, már megint érted őket? – kérdezte felhúzott szemöldökkel kibújva az ölelésből
- A kakaskukorékolás szerintem mindenki számára elég egyértelmű jel. – mosolyodtam el, és reméltem egyet ért velem, és nem kezdi el firtatni, hogy tényleg újra értem-e az állatokat.
- Igazad van. - mosolygott - Holnap találkozunk, csókolom Édesanyámat.
- Átadom – még intettem egyet Viharnak, aki épp rajtam röhögött, majd elindultam haza felé a felkelő napsugarak cirógatása közepette.
Újra gondolkodhattam nyugodtan, de most mintha teljesen megvilágosodtam volna. Jó, nem lettem fényesebb, de az évek óta fejemen lévő tompaság oszlott. És meg is változott a képességem. Nem csak az állatok viselkedését értettem, hanem a bátyám érzései is sokkal tisztábban érthetőek voltak számomra, mintha ő is, mint az álltok, közölte volna velem őket, persze nem a szavaival, hanem árasztotta felém az érzései, gondolatai egyvelegét. Nagyon furcsa érzés volt, és biztosan tudtam Ő az oka. Lizi, mondtam ki először csak bátortalanul magamban a nevét. Már ekkor is éreztem, mintha válaszolna, mintha válaszként egy „Igent?„ mondana valaki. Meglepődtem. Megálltam. Óvatosan körbe néztem, sehol senki. Tudtam, hogy nem állat szólt vissza, őket máshogy érzem.
Szépen lassan sétáltam tovább haza és magamban kimondtam a teljes nevét, ahogy sejtettem hogy hívják, Elizabeth
Erre a válasz egy kedves kuncogás közepette halkan hallatszó „Igen” volt.
Ekkor döbbentem rá, hogy már hallom őt, és ő is hall engem.
Emlékeim szerint még soha nem találkoztunk, mégis van köztünk egy láthatatlan kötelék, mely arra is képes, hogy kommunikáljunk egymással. Félelmetes és egyben fantasztikus. Én is el kezdtem mosolyogni, és kuncogni magamban. Csak remélni tudtam, hogy a holnapi találkozás életem sorsdöntő napja lesz majd.
A nap további része unalmasan telt. Azzal szórakoztattam magam, hogy figyeltem az állatokra. Nagyon élveztem hogy 17 év ’csend’ után újra ’hallom’ mit szeretnének. Ennek két előnye is volt. Az egyik, hogy nem Lizi-re gondoltam állandóan. A másik, hogy vidáman és lelkesen tudtam tölteni a napom, és figyelni a családtagjaim ’üzeneteire’ is.
Lucille és Caroline mintha direkt idegesíteni akartak volna egész napos páváskodásukkal. Ez a viselkedésük máskor is kifejezetten idegesített, most viszont sokkal érzékenyebben vettem a jeleiket, így jobban hatottak rám. Annabell volt korban a legközelebb hozzám, alig másfél év volt köztünk, vele sokkal jobb volt a viszonyom, mint többi nővéremmel. Igaz, ő nem értette úgy állat szeretetem, mint Will, viszont elfogadta azt, és nem piszkált soha miatta. Luci és Caroline egész nap arra készültek, hogy holnap majd megismerhetik ifjabb Robert Maindent, a Mainden birtok várományosát, aki állítólag Emma kisasszony leírása szerint nagyon fess fiatalember. Bell csak csendben, magában gondolkodott el azon, milyen jó lenne, ha már őt is észre venné egy kedves fiatalember. Lucillenek volt egy kérője három éve, de nővérem visszautasította a lehetőséget. Akkor Annabell sokat mondogatta nekem, bárcsak őt kérné meg majd egy ilyen délceg férfi.
A nap gyorsan eltelt és az egész család izgatottan várta a holnapot, amikor megismerheti Mrs Lint húgát és családját. Persze csak én tudtam, ki-ki milyen indíttatásból izgatott.
Reggel arra ébredtem, hogy érzem erősödni magamban a vonzást. Ebből azonnal tudtam, hogy az Udvarház vendégei elindultak útjukon tovább, és közelednek felénk. Gyorsan kikeltem az ágyból, és mentem ellátni az állatokat, hogy mihamarabb végezzek, és mehessek oda, ahova a szívem iszonyatos vonzással húz, az Udvarházhoz vezető úthoz, figyelni az érkezőket.
Tíz órára már az egész családom együtt várakozott. A nővéreim folyton csak sopánkodtak, mikor jöhetnek már? Én minden perccel erősebben éreztem a közeledésüket. Azt nem tudtam, meddig fokozódhat még ez a vonzalom, ez a vonzás, tehát a pontos érkezésüket megjósolni én sem tudtam. Elkezdett foglalkoztatni a gondolat, vajon Ő is ugyan így érzi-e a vonzalmat, ahogy én, vagy ez csak az én különleges képességem miatt érezhető számomra. Aztán arra gondoltam, Ő is különleges lehet a maga módján, mikor tegnap válaszolt a szólításomra, így tudni véltem, Ő sem hétköznapi egyszerű ember.
Izgatottságom már olyan szintre hágott, hogy azt éreztem, a torkomon fog kiugrani a szívem. Az állatok elkezdtek a közelben nevetgélni rajtam. És ahogy közeledett a kocsi, egyre tisztábban hallottam mindent. Az állatokat, és az embereket is. És már nem csak a kis családomat, akik pár méterre tőlem várakoztak, hanem távolabb lakó rokonaim is mintha elkezdték volna felém küldözgetni üzeneteiket. Kezdett sok lenni.
Egyszer csak megéreztem, hogy tisztul a fejem, már nincs akkora zűrzavar bennem. Tudtam már nincs sok hátra, és örültem, hogy a közelsége lecsillapítja a zűrzavart a fejemben, mert ez nem bírtam volna már sokáig.
És ekkor meghallottam az üzenetét: „Köszöntelek”
Elmosolyodtam és visszaüzentem: „Vártalak”
Erre egy édes kacaj volt a válasz, amit már egyre közelebbről éreztem. Ekkor már tudtam, percek választanak el tőle, attól a személytől, akihez vonzott valami mágnesnél is különösebb vonzás egész eddigi élete során. Felálltam eddigi helyemről, a kerítés szélénél lévő öreg tölgyfa tuskóról, és pár lépéssel kisétáltam a nagy fakapuhoz az út szélére. Hátra simítottam hullámos tincseimet, megigazítottam kalapomat, leporoltam ruhámat, és mereven bámulni kezdtem arra, amerről a kocsi érkezését vártuk.
És akkor meghallottam a kocsi zörgését közeledni. Erre már a családom és az Udvarház népe is előjött, kisétáltak a vendégek köszöntésére. Négy gyönyörű, deres ló volt bekötve a kocsi elé. Ilyen impozáns, csodaszépen díszített kocsit még soha életemben nem láttam. Ahogy közelebb értek, a lovak szépen sorban köszöntöttek engem, és én apró fejbiccentéssel, hogy a többiek ne vegyék észre, köszöntöttem a lovakat viszont. Hallottam hogy kuncog, és arra is rájöttem, hogy magában teszi, úgy hogy csak én hallom.
Vágyak és érzelmes hada árasztott el, tudtam, most kapom vissza azt az életet, ami eddig csak valami mély benső énemben volt az enyém, és most kapom meg Őt fizikai valójában. Azt is tudtam, hogy soha többé nem akarom elengedni majd. És egyszer csak a vonzás fájdalma, ami eddig szét akarta hasítani a mellkasomban a szívemet, megszűnt. Helyét mérhetetlen boldogság, öröm és elégedettség vette át. Ekkor haladt át előttünk az úton a kocsi. Mélyen meghajolva tisztelegtünk a rangos vendégek előtt, majd a kocsi után szépen besétáltunk az Udvarház kertjén át a kocsifelhajtóra, hogy személyesen is üdvözölhessük a vendégeket.
Édes, vidám kuncogás hangja telítette meg az elmémet, borzasztóan élveztem.
Mire oda sétáltunk, a kocsis leszállt a bakról, és kinyitotta az ajtót, amelyen éppen Mr Mainden lépett ki. Magas, csontos arcú, éles szemű ember volt, első ránézésre kicsit félelmet keltő, ám számomra az üzenete kedvesség és meleg érzések voltak. Őt követve szállt ki Mrs Mainden, karcsú alakja csupa báj volt. Arca szép kerek, mosolya valódi és barátságos, az üzenete felém ugyan ezt sugallta. Ekkor oda értünk szüleimmel, három nővéremmel, és ekkor Will is csatlakozott hozzánk. Édesapám meghajolt és bemutatta családját Mainden úrnak, aki kezet nyújtott majd megölelte rokonait, és szólította gyermekeit a kocsiból. Ifjabb Robert Mainden lépett ki először, igazán kellemes megjelenésű fiatalembernek látszott, és a felénk irányított üzenetei Annabell-t találták el, akit az első pillanatban csodálattal nézett. Bell üzenete is hasonló volt a fiatalember felé. Boldogsággal töltött el a tudta, hogy újabb jó emberek találkozhattak, és szőhetnek majd boldog jövőt egymással. Nővéreimet már most a sárga irigység kerülgette, ahogy észrevették, Robert úrfi micsoda megkülönböztetett figyelemmel köszöntötte Annabell-t. Másodiknak Sarah kisasszony lépett ki a kocsiból. Igazán különleges teremtés volt. Kissé telt alakja, kerekded arcocskája csupa életerőt árasztott, és mosolya őszinte és barátságos volt.
Amint ezt így végig gondoltam, hangos kuncogást hallottam, és tudatára ébredtem annak, hogy Lizi hallhatja a gondolataimat, és azon kuncog már jó ideje. Kissé kellemetlenül éreztem magam most ettől. Ám nem haragudtam. Izgatott voltam.
Eljött a várva várt pillanat. A családtagok egymás nyakába borultak a boldog újra találkozás örömére, így vettem a bátorságot és oda léptem a kocsihoz, hogy kezem nyújtsam vonzalmam tárgyának, hogy végre ne csak érezzem és halljam, tiszta valójában láthassam is őt. Újabb kuncogás volt erre a válasz, amit már nem tűrhettem, és gondolatban reagáltam rá:
„Bemegyek érted, ha ki nem jössz azonnal kuncogi kisasszony”
Ekkor az előre nyújtott kezembe egy finom, puha kéz került. Az első érintés, mint áramütés ért mind a kettőnket. Ekkorra már tudtam, ő is tisztában van a kettőnk közt lévő különleges kapcsolattal.
Óvatosan hátrébb húzódtam, hogy ki léphessen a kocsiból. Őerősen megszorította a kezemet, üzent egy Köszönömöt, majd két határozott lépéssel kint volt a kocsiból, és teljes valójában ott állt előttem. Szerencsére a család nem figyelt már ránk, el voltak foglalva az ismerkedéssel. Kezét határozottan kivette kezemből, kihúzta magát, szemembe nézett és huncut mosolyra húzta ajkait. Bája teljesen megbabonázott. Kerekded arcocskája, csupa bujkáló mosoly és gödröcske, szeme csillogott a vidámságtól, ahogy engem méregetett. Alaposan szemügyre vettem én is alkatát, mely nővéréhez hasonlóan kissé kerekded volt, amely számomra igazán vonzóvá tette, nőiesnek találtam, energikusnak, életerősnek. Tudtam Őrá vártam egész életemben. Más, mint minden lány, akiket eddig ismertem.
Hátra léptem két lépést, a szemébe néztem, kinyújtottam a kezemet, és bemutatkoztam:
- Jason Whitlock - erre ő megfogat a kezem, erősen megrázta, most már jól hallhatóan kuncogott egyet és ő is tisztán, érthetően, gyönyörű hangján bemutatkozott nekem:
- Elizabeth Mainden.
A láthatatlan kötelék, ami eddig összekötött minket, most összeért. Elárasztott a béke és a nyugalom. Keze a kezemben, szeme a szememben pihent. Tudtam ő hiányzott eddig az életemből az elmúlt 17 évben, mióta megszületett, és tudtam, most már bármi történik a világban, ha ő mellettem van, az kerek és csodálatos lesz. Együtt sokra vihetjük majd.
VÉGE Annus, 2010. 12. 01.
